About me

Életem során rengeteg dologgal kellett már szembenéznem. Rengeteg emberrel és rengeteg hellyel. De egy pillanatot sem bánok a múltamból. Amit megtettem, azért tettem, mert a sors így akarta. Mindent hosszas gondolkozás után teszek és kizárólag csak is azért, mert okom van rá.

Tipikusan az a fajta ember vagyok, aki képes a bolhából elefántot csinálni. Aki naphosszakat hajlandó gondolkozni egy jelentéktelen, apró eseményen. Aki könnyen fel tudja bosszantani az embereket, az értelmetlen teóriáival. Aki könnyen szerez új barátokat, de nehezen vállik meg a régiektől, akik annyi meg annyi sérelmet okoztak. Aki valamit, valahol nagyon elrontott.  

Egyenlőre nem sikerült rájönnöm, hogy hol, mit és hogyan. Talán a karma az, ami úgy irányítja az életemet, ahogy szeretné, de nem tudom. Nem nagyon hittem benne eddig, de talán még is létezik és talán alaposan oda kellene figyelnem arra, hogy kinek, mit mondok, mert mindent visszakaptam. Többszörösen is. 

A Baise ma vie című blog írásába azért kezdtem bele, mert hiányzott az írás. Hiányzott, hogy kiadjam a bennem lévő érzelmeket. A düht, a boldogságot, a szomorúságot, a hiányt, a szeretetet. Mindent, ami bennem rejlik. Ugyanakkor végre újra rátaláltam arra a dologra, ami egy kicsit kikapcsol. Leköti a gondolataimat. Megérteti velem, hogy amikor megnyitom a Word-öt, csak én és az én saját világom létezünk. Nincsenek pletykát, nincsenek problémák, nincsenek bajkeverők. Csak az van, amit én szeretnék.

Majd’ egy, igen csak hosszú év után felemelő érzés visszatérni a blogger világba és furcsa tapasztalni, hogy ebben az egyetlen évben, nem csak én, de a környezetem is megváltozott. Beleértve a régi, kedvenc blogjaimat, amikre olyan volt visszatértni, mintha mama karácsonyi süteményeit enném. Tökéletes.

Hiányzott. Hiányzott az érzés, hogy írjak. Akár magamnak, akár valakinek. Hiányoztak a bloggerinák, akikkel régebben oly’ sok hosszú és vidám beszélgetéseink voltak. Hiányzott a sok tucat design blog. Hiányoztak azok, akik hangot adtak nem tetszésüknek és hosszasan leírták, hogy most már elég volt a sok design bloggerből. Pedig ők csak a mi segítségünkre vannak. Én tudom. Egykor én is design blogot müködtettem, de ennek már vagy ezer éve. Akkor még nem voltak htlm és ccs kódok. Csak az író és a története. Na, meg persze egy aranyos fejléc, hozzáillő háttérrel.  

De ma már kiestem a rutinból. A saját fejlécemet is nehezemre esett elkészíteni és rondának érzem, mások fejlécéhez viszonyítva. De nem érdekel. A fejléc hangulata, visszadja a bennem rejlő feketeséget, a kusza gondolatok tömkelegét és legfőképpen: visszaad engem. Talán nem Lorde személyisége az, aki a legjobban hasonlít az enyémre, de amikor a dalait hallgatom és a videóit nézem, valahol látom magam. A furcsa lény, a furcsa gondolatokkal... amiket ki is mond, le is ír.

Furcsa ez a sok változás. Nagyon. De édesanyámnak és apámnak köszönhetően, hozzászoktam a változásokhoz. Nem jelent számomra nehézséget új iskolába menni, hiszen 14 éves korom ellenére a hardmadik általános iskolámban vagyok, még csak nyolcadikos osztályos. Nem buktam, csak évvesztes vagyok. Ezzel szerintem nincs is semmi gond, attól eltekintve, hogy jó lenne már a gimnáziumba tudni magam. De addig még hátra van egy kemény félév, egy kemény felvételi és még egy, teljes kemény év a pokolban. Szigetszentmiklóson.

Már nem is emlékszem, hogyan kerültem ebbe a Budapest melletti városkába. Azt hiszem édesanyámnak köszönhető. Igen, csak is neki. És az akkori barátjának, aki kedvéért mi odavonszoltuk magunkat, ahova ő szerette volna. Így kerültünk ide. A pokolba. Utálom ezt a helyet. Az emberek, akik elsétálnak mellettem, rámnéznek és szinte látszik a szemükben minden gondolatuk. Az emberek, akik másnap már mindennek elhordanak, oktalanul. És a barátok, akik az elmúlt három évben már rengetegszer elvesztettek engem és a bizalmamat. De mindig visszanyerik. És ez nem helyes. Nem érdemelnék meg.

Nem érzem magam idetartozónak. Kitűnök a tömegből. A gondolkozásom, teljesen más, mint az itt élő embereké. Más vagyok. És más is szeretnék maradni.